Ezért nem mondhatjuk azt sem, hogy a mediterrán emberek azért olyan egészségesek, mert sok kecsketejet, vagy sok olívaolajat, vagy sok halat fogyasztanak, mert ennek csak részben lenne köze a valósághoz, ugyanis bármilyen értékes is önmagában az olívaolaj, a kecsketej vagy a hal, ezek csak más faktorok együttműködése esetén fejthetik ki kedvező hatásukat. Pl. szedhet valaki A-vitamin tablettát mázsaszámra, de ha közben semmi olyan ételt nem fogyaszt, amelyben legalább kevés zsiradék (olaj) van, akkor a vitamin felhasználatlanul távozik a szervezetéből, mert ez csak zsiradékban oldódik fel és hasznosul. Vagy összeállíthatja valaki a legegészségesebb étrendet magának, de ha képtelen leszállni a stressz-hullámvasútról, vagy nem okoz neki már örömet az étkezés, akkor tökéletesen mindegy, hogy mit habzsol be kutyafuttában.

Az elmúlt évtizedekben a vizsgálatok minden területre kiterjedtek, ami persze nem jelenti azt, hogy most már teljes a valóság, hiszen egy dinamikus, állandó mozgásban, változásban levő területen nem is lehet az. A legfontosabb látható „tartóoszlopok”: olívaolaj, olívabogyó, hagyma, fokhagyma, hagyományosan – tehát teljes őrlésű lisztből – sütött kenyér, tészták (pasta), zöldségek, saláták, gyümölcs, tengeri hal, tej és tejtermékek, különböző magvak, gyógynövények, fűszerek és vörösbor mellett legalább olyan fontosak azok a faktorok, amelyek nem láthatók ilyen konkrét formában, illetőleg nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget. A genetikai és etnikumi sajátosságokon kívül, a nehéz fizikai munka, a friss levegő és az enyhe éghajlat mellett fontos szerepet játszanak az életmód egyéb vonatkozásai, és az étkezési szokások is. A mi mérsékelt zónánkban évszázadok óta életbölcsességként ajánlott szabály, hogy reggel étkezz úgy, mint egy király, délben, mint egy polgár, és este, mint egy koldus. Nos, a mediterrán ember ezt a szabályt évszázadok óta a feje tetejére állítja, tehát este étkezik úgy, mint egy király. Persze, ennek a hagyománynak a létrejöttében fontos szerepet játszott a forró éghajlat is. De a feje tetejére állították ezt a mérsékelt éghajlat alatt élő parasztok is, akiket a fizikai munkát nem végző életbölcsesség-gyártók, persze, nem vettek emberszámba, holott ezek tartották el őket. A vidéken élő, és egész nap kint a mezőn, nehéz fizikai munkát végző parasztságnál is a vacsora, tehát a főtt étel jelentette a fő étkezést hét közben. Csakhogy ezt nem szingli életformában habzsolták be úgy, hogy közben a képernyőn futó, kizárólag borzalmakat, negatívumokat tartalmazó hírek, kaptafa-krimik, minősíthetetlenül ostoba szappanoperák és egyéb – az idegrendszer szétrombolását célzó – kultúrmérgek, káros stressz-hormonfolyamokkal töltik meg a gyomrot, a májat és minden fontos belső szervet, hanem nagycsaládi közösségben, oldott légkörben, ahol az idő még nem pénz volt, hanem ajándék; ahol még erős volt a szociális kapcsolat, vagyis szükséges és fontos volt még mindegyik a másik számára; ahol még szívből adtak hálát az ételért Istennek; s ahol az étkezés még az életöröm szerves része volt. Az ember minden helyzetben test, lélek és szellem, ezért nemcsak a test vesz részt az étkezésben, hanem normális esetben – ami egyre ritkább – a lélek és a szellem is. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor a következmények is végzetesek. Az ép testben ép lélek évezredes bölcsessége nagyon mély; lényegében a test, lélek és szellem harmóniájának a fontosságát hirdeti, és nem a testi tökéletességet, hibátlanságot, ahogy ezt sokszor felszínesen, leegyszerűsítve félremagyarázzák.

A teljes képhez azonban az is hozzá tartozik, hogy a mediterrán ételek, étkezési szokások és életmód is gyorsan változik, s nem nehéz kitalálni, hogy negatív irányban. Ahol a globalizáció áldásaiként fogadott, de valójában káros újdonságok megjelentek, s ennek hatására áttértek a szupermarket-ételekre, italokra, ezerféle egészségtelen nyalánkságra, ott ugyanolyan arányban jelennek meg a civilizációs betegségek, mint a nyugati világban. De ez figyelhető meg ma Kína „nyugatosodó” nagyvárosaiban, pl. Sanghajban is.

Még a múlt század közepén két neves görög kardiológus hosszabb időn át megfigyelte Kréta és Korfu lakosságát. 1961-ben még mindkét csoport hagyományos módon élt és étkezett, s ennek következtében még alacsony volt az elhalálozás szívinfarktusban, szélütésben, rákban, stb. A következő 20 évben Korfuban – részben a megnövekedett turizmus révén – gazdasági fellendülés következett be, miközben Kréta viszonylag érintetlen maradt, s ennek következtében itt nem nőtt meg olyan mértékben a telített zsírok és állati fehérje, valamint a készételek fogyasztása, mint Korfuban, ahol 1980-ban már lényegesen magasabb volt az elhalálozás aránya szív- és érrendszeri megbetegedésekben.

Egy másik görög kutatás a táplálkozásmód és a vastagbélrák közötti összefüggést vizsgálta. Száz vastagbélrákban szenvedő beteget összehasonlítottak olyan rákban nem szenvedő kontroll-csoporttal, amelynek résztvevői hagyományos módon táplálkoztak még. A betegek sok húst és kevés zöldséget, főzeléket fogyasztottak. Az összehasonlítás meglepő módon olyan eredményt mutatott ki, hogy abban a csoportban, ahol sok húst és kevés zöldséget fogyasztanak, nyolcszor magasabb a rákrizikó. A „meglepő” jelző valójában nem meglepő azok számára, akik ismerik a savas és a lúgos ételek helyes arányának megváltoztatásából származó egészségügyi kárt. A kínaiak már több évezreddel ezelőtt különleges kivégzési módot alkalmaztak a halálraítélteknél. Ezek kizárólag húst és bort kaptak, és amennyit csak akartak. Iszonyú kínok között haltak meg. Ez a rafinált „menü” lényegében csak savakból állt. Tehát nincs új a nap alatt, hiszen ezt a „diétát” is rég feltalálták már.

Itáliában is minden tekintetben hasonló eredményekre jutottak, mint Görögországban. Az iparosodottabb északi országrészben a szív- és érrendszeri megbetegedések, valamint a gyomor- és bélrák jóval gyakoribbak, mint az elmaradottabb déli országrészben, ahol a fő táplálék még túlnyomórészt a teljes őrlésű gabonafélékből, olívaolajból, olívabogyókból, zöldségekből, halakból és szőlőből áll, tehát közelebb állnak még a régi életmódhoz, s tegyük hozzá, más vonatkozásban is. Csak azt nem lehet tudni, hogy meddig még.                

írta:Tamás Jenő  (idézet Olíva című könyvünkből)